A már említett évadzáró hangverseny után, amikor harmadszorra, negyedszerre is elénekelték a Banchieri-művet és nagy siker volt, hallottam, amikor azt beszélték, hogy együtt maradnak, és szeptember első szombatján kettő órakor találkoznak itt az iskola előtt. Hát jót nevettem rajta, ezt el kell mondjam. Nem kommentáltam, gondoltam, ilyen a fiatalság. Azt hiszik, hogy... Tulajdonképpen el is felejtettem az egészet, amikor szeptember első szombatján azt mondja a fiam, hogy most menni kell. - Kérdezem, hová? - Hát az iskola elé két órára. - Kérdezem, miért? - Hát nem emlékszel, megbeszéltük júliusban, hogy itt találkozunk. - És te ezt elhiszed? - Hát, akkor is menni kell. - Beültünk az autóba, kettő előtt tíz perccel megérkeztünk és bizony elég sokan itt álltak már a fiúk közül. Engem ez nagyon megdöbbentett, hogy ők tényleg visszajöttek. Hogy az eszükben tartották, hogy ez van, és elkezdték csinálni. Akik végül is megmaradtak - mert a tizenkettőből nem maradtak sokan - én nem mondom, hogy ők voltak a legjobb képességűek, de bennük talán az akarat, az erkölcsi erő, a kitartás, a vágy az erősebb volt. Az emberi tartásuk volt jobb, mint a többieké. És menet közben ez még tovább kristályosította azt a magot, aki végül is itt együtt van.
Van köztük három kakukktojás most már. Az első Tibi, mert a kitartók közül már csak öten voltak, és ők a King's Singers mintájára hatan szerettek volna lenni. Akkor az én tanácsomra őt meghívták. Én elmondtam, hogy Tibi milyen, miben lehet rá számítani. Mondtam, hogy rendes gyerek, a nővére is rendes volt, aki ide járt, ráadásul jól énekelt és a hangszíne is szép. Elmondtam, hogy ritmikailag nem annyira, intonációban nem annyira,... de rendes gyerek. Egy évvel fiatalabb volt.
Később megint jött egy probléma, és akkor én javasoltam Gabit. Róla is elmondtam, hogy a kiváló, de veszedelmes gyerek. Többek között negyedikes korában beleugrott a földgömbbe. Előtte én már utaztam vele, mint fiú énekkarossal és Kazincbarcikán is volt valami lepedőcsata éjszaka, meg söprűnyéllel való verekedés. Szóval, ő egy veszedelmes gyerek volt, de a képességei rendkívül jók voltak. Tudtam, hogy vele nem lesznek sem ritmikai, sem intonációs problémák. Ráadásul úgy ítéltem meg, hogy nagyon jó a feje, gyorsan tanul, átlátja a problémát. Csak volt a természetében valami rendkívül kemény, ellentmondást nem tűrő. Nagy természete volt...
- Nem rendkívüli az, hogy ilyen korú gyerekek között ilyen basszust találjon?
- Akkor még nem tudjuk, hogy milyen. Az alapító basszusról tudtuk, hogy ő különleges adottságokkal rendelkezik. Egyébként van jobb, meg még jobb hang, de hogy ez aztán mekkora basszus lesz, azt nem tudjuk. Mert azért annak az éneklésnek, amit ők művelnek meg mi művelünk, annak nem elsősorban az egyéni hang a lényege, hanem a hangok összecsiszoltsága. A tiszta intonáció, ami megnöveli a hang nagyságát, szépségét és zengését. Ők elsősorban azért jutottak idáig, mert ebben a tekintetben mindig mindenkit fölülmúltak. Bár a szakértők mindig elmondták, hogy az egyéni hangok még nem az igaziak. De hát abban az életkorban még nem lehetnek igaziak. Gabi most 19 éves, ami még mindig nagyon zsenge életkor ahhoz, hogy az igazi basszusról beszéljünk. Szeretnénk is, ha ő tovább basszusodna. Esetleg arra fogjuk kérni, hogy még szedjen föl magára 20-25 kilót, mondjuk, mint Gregor József és akkor lehet, hogy testet kap a hang. Illetve a folyamatos képzéssel - mert ennek is megvan a titka - nagyon sokat lehet rajta javítani.
A harmadik kakukktojás: Szilárd. Az élet bonyolult, és amikor jött a pályaválasztás, jött az egyetem, sőt most már jönnek az egyetem utáni évek, akkor az egzisztencia meghatározza, hogy lehet-e csinálni, vagy nem lehet csinálni. Újra kivált valaki és főként jelentkezett az ősi probléma, hogy egy ilyen együttes tenor nélkül nem igazán működik. Többen próbálkoztak tenorozni, de nincsen igazán tenor hangjuk. Mivel ő ebbe az iskolába járt, az öccse meg kiváló zenetagozatos volt, egy fertőzött zenetagozatos, ezért úgy gondoltuk, hogy Szilárdot is ki kellene próbálni. És ez a próba nagyon jól sikerült.
Egy együttes életében rendkívül fontos az, hogy az emberek a viszonylag zárt közösséget el tudják-e viselni pszichikailag. Mert amikor nem babra megy a játék, akkor bizony a nem felületes kapcsolatok kezdenek érvényesülni. Amikor együtt kell lennünk órákon keresztül újra meg újra és az egyik így gondolkodik, a másik úgy gondolkodik, nagyon nehéz elviselni a másik gondolatát. És van olyan pillanat is, amikor már nem is lehet elviselni. Esetleg valaki uralkodásra tör, és mindent meg akar szabni, és nem ismer el mást. És akkor ez nem könnyű. Gondolom, az ő életükben is volt ilyen szakasz. Emiatt bizonyos tagoknak ki kellett válnia az együttesből. Ők most is egyre inkább próbatétel előtt állnak, mert az együttes a baráti együttesből - az együtténeklés reneszánsz örömén túl - lassan egzisztenciális együttessé válik. Akár élethivatássá is válhat. Ez megint nagyon bonyolult, hogy ebben a profi irányba való menetelésben ki mennyire bírja még a közösséget elviselni. Most még nagyon szépen megy. Látom a baráti szálakat, látom az összetartást. De van bennem egy félelem azzal kapcsolatban, hogy vajon hogyan fogják ezt bírni.
Azt, hogy 14 éves korukban együtt maradtak, én kisebb csodának tartom, mint hogy most 22 éves korukban még mindig együtt vannak. Azt is elmondom, hogy most egy kicsit könnyű is nekik, mert lassan az életük egy fesztivál és ünnep, hisz' olyan rajongás veszi őket körül, amit kevesek kapnak meg. Lehet, hogy ez a beszélgetés jobb lett volna két nappal ezelőtt, amikor a szabadidő csarnokban itt mintegy 2500 vagy 3000 ember előtt énekeltek ők egy helyi nagy fesztiválunkon. A tüntetés mértéke, a szeretetnek a mértéke, ami őket körülveszi, már olyan szintű, amire azt szoktuk mondani, hogy vigyázni kell, nehogy deformálja a jellemüket. És ebben az esztendőben, és egyáltalán az elmúlt két évben sikert sikerre halmoznak.
1988-ban még ez nem volt divatos. A diákjaim mindig visszatérően mondták, hogy elmentek a középiskolába, és ott olyan furcsa volt az osztály. Egyszerűen nem nagyon tudnak a többiekkel beszélni, mert azok be vannak a könnyűzenei irányzatok által határolva, és abból semmilyen irányba nem mozdulnak. A kultúra a középiskolások számára egyedül a Beatrice együttes. Az ittlévő gyerekek sokkal tágabb látókörűek. Ők nem voltak ellene a jó könnyűzenei együtteseknek. Diszkóztak stb., és nem voltak lehatárolva. Ezért sokan panaszkodva jöttek vissza, hogy az a közeg nem igazán fogadja be őket; ott azt mondják, hogy te hülye, hát te énekkarra jársz. Ettől még nehezebb volt nekik kitartani abban a néhány kamasz évben, amikor az öntudatuk még nem volt elég erős, a későbbi nagy sikerek még nem lehettek meg. Jó, itt az iskolában sikerük volt, de ha innen kiléptek, akkor mégsem.
Hogy világos legyen: az együttes úgy működik, hogy van benne két kontra tenor, aki nem a természetes hangján énekel, hanem ahogy a lányhangok. És kiáll a fiatalember itt-ott bajusszal, és van aki olyan hülye, hogy rögtön azt gondolja, mi van vele, hát így maradt szegény, eunuch-képzőbe járt, vagy valami hasonló.

Az interjú további részében az együttes ifjú tagjaitól sok mindent megtudtam az eltelt nyolc évről, küzdelmeikről és sikereikről. Csodálkoznak, hogy milyen hosszú út van mögöttük, és úgy gondolják, még szinte el sem indultak. A művészet születésén is töprengő pszichológus pedig azon gondolkodhat, mennyiben formálta a tanár izzása az éneklés örömét elkötelezettséggé, akadályokat leküzdő hűséggé.

Gerő Zsuzsa

további kritikák, újságcikkek

Top of page

Copyright © 1998-1999.
Banchieri Singers Ltd.

 

 

« AZ INTERJÚ FOLYTATÁSA

Top of page Top of page