1986-ban Debrecenből levelet kaptunk. Jelezték, hogy jubileumi verseny lesz, az elmúlt 25 év legsikeresebb versenyzőit visszahívják, és ingyen vendégül látják. Mi folyton pénzszűkében voltunk és vagyunk. Arra gondoltam, hogyha ez nekünk egy fillérünkbe nem kerül, miért ne mennénk el. Igen ám, de menet közben én a Cantemus kórust már elígértem Finnországba, az ún. Sympaati fesztiválra. Úgy éreztem, hogy nem lehet ekkora terhet rakni az együttes nyakába (ma már tudom, hogy lehet), hogy kell nekik is egy kis nyár, nem lehet, hogy végigénekeljék. Így azt mondtam, hogy a gyermekkórussal nem tudunk elmenni, de ha gondolják, akkor elindulok egy ifjúsági női karral - egy nemlétezővel. Ezt megírtam a debreceni szervezőknek. És akkor Párkai István, a művészeti bizottság vezetője azt mondta, hogy lehet, hogy nincs ilyen énekkar, de ha ezek a nyíregyháziak, akkor jöhetnek. Ekkor írtam a régieknek, s megkérdeztem őket, mit szólnának hozzá, ha elmennénk. Sokan közülük korábban debreceni győztesek voltak. Tehát megérezték azt a mámort, hogy keményen dolgoztunk. Nem felejtették, hogy az egy olyan minőségű közös éneklés, ami az énekes számára a legnagyobb dolog. És annak a végén ott van a hihetetlen nagy öröm. Mert hallgatni is jó a zenét, de csinálni, az egy egészen más fokozat. Ha jó együttest hallgat az ember, mint mondjuk a Banchieri együttest, akkor bizony nagyon fáj a szíve, hogy ő nem lehet ott fönt köztük a színpadon. Velük kapcsolatban nagyon gyakran érzi ezt az ember, hogy milyen jó nekik.
Szóval a régi diákok visszajöttek ezzel az érzéssel, fölültek oda, a díszterem próbára kialakított széksoraiba pontosan ugyanúgy, mint amikor kisdiákok voltak. Egészen fantasztikus volt. Legnagyobb megdöbbenésemre, az engedélyezett negyven fő helyett, több mint hetvenen voltak. Negyvenen mehettünk és visszajöttek hetvenen. Akkor most mi lesz? Elmondtam, körülbelül úgy gondolom, hogy hetente egyszer találkozunk, és elkezdtünk dolgozni, és majd meglátjuk, hogy hogyan lesz. Bíztam abban, hogy majd lesz lemorzsolódás. Hál' Istennek lett is, mire a versenyhez értünk, már csak ötvenkilencen voltak. Még mindig tizenkilenccel több. Senkinek sem volt szívem azt mondani, hogy te most nem jössz, hanem azt mondtam, hogy két csoportra osztjuk az énekkart. Van egy elődöntő negyven fő, meg van egy döntő negyven fő. Az elődöntősöknek kutya kötelességük, hogy úgy énekeljenek, hogy a döntőben még lehessen énekelni. Ez rendkívül nehéz volt. El kell mondanom, hogy nem kívánom vissza ezeket a napokat, meg órákat és perceket, amikor az elődöntőben énekeltünk, hogy vajon azok, akik ugyanúgy felkészültek, fognak-e énekelni. A lányok természetesen megnyerték a versenyt, igen magas pontszámmal, majd utána rögtön a verseny nagydíját is. Hát, mámoros éjszaka volt Debrecenben. Nyertek 70 ezer forintot, ami viszonylag nagy pénz volt akkor. Kérdeztük, hogy feloszlassuk a nem létező énekkart vagy mi legyen. Azt mondták, hogy maradjunk együtt. Attól kezdve létezik az ún. Pro Musica leánykar is, amelyik ismét sok nemzetközi versenyt megnyert, nagydíjakat nyert, és most ebben az évben megnyerte az Európa nagydíjat is. Innen nincs tovább. Van a Banchieri Együttes és van egy ún. Fiú Vegyeskar is, ahol csak fiúk énekelnek, mert nagyon sokan vagyunk. Mi ezt az együttest nagyon szeretjük. Ez a legizgalmasabb. Az országban szinte egyedülálló, hogy ez így működik, és egyelőre mások sem tudták sikeresebben csinálni. Ezek azok a frontegyüttesek, akik a nagyvilág elé kilépnek. Aztán vannak az előkészítők, a középső korszak Napsugár kórusa, és ez alatt a Nyitnikék Együttes a harmadikosokból. Így van egy nagy éneklő rendszer.
- Tanár úrnak nehéz dolga lehet, ha hatodiktól nyolcadikig viszi a gyerekeket, mert hiszen akkor a fiúk mutálnak. Hogy tud a fiúkkal dolgozni?
- Tulajdonképpen nem túl nagy probléma. Inkább most már az a bajom, hogy a fiúk alig várják, hogy mutáljanak, mert az rangot ad a lányok előtt. Amikor először mutált még húsz évvel ezelőtt egy fiú, akkor nem nagyon mert megszólalni, mert azt hitte, hogy az nevetséges. Volt köztük egy kiváló adottságú gyermek, aki azóta a Zeneakadémiát elvégezte, hegedül és Pécsett tanít a főiskolán, aki viszonylag hamar mutált és ő megmutatta. Kiállt ide az előtérbe és másik három lánnyal, mint egy "elősingers-szel" együtt énekelt. Mert voltak már ilyen "singersek". Nyolcadikban mindig volt olyan, hogy két vagy három lány, egy fiú énekelt a nyolcadikos hangversenyen. Több ilyet is tudunk a Banchieri előtt, akik hosszabb rövidebb ideig csinálták ezt a dolgot. Volt közöttük olyan is, akik a Ki mit tud?-on (a Labossa Gusztiék) egészen messzire eljutottak, de ennyire nem tartottak ki, mint ők. Szóval ez a fiú megmutatta, hogy a fiúhang milyen és minden lány szerelmes lett abba a fiúba, aki ilyen mély, szépen fénylő hangon énekelt. Azóta a fiúk még nem egészen mutálnak, de már jönnek, hogy tanár bácsi szeretnék menni a basszusba. Mert az egy nagyobb tekintély. A fiú énekkar számára azért a szoprán részre is szükség lenne. Ilyen szempontból ez rendkívül nehéz dolog. Az osztályban nem jelent problémát. Sőt alig várom, hogy nyolcadikban elkezdődjön a vegyeskari éneklés. És az az ominózus mű, Hassler: Őszi fákja, ma már kötelezően előadandó mű az osztályhangversenyek végén, mert annak idején végül is a pénteki hangversenyt megelőzően, csütörtök délután valahogy megszületett a csoda és el tudták énekelni.

további kritikák, újságcikkek

Top of page

Copyright © 1998-1999.
Banchieri Singers Ltd.

 

 

« AZ INTERJÚ FOLYTATÁSA

Top of page Top of page