Énekórákon akkoriban sokszor bemutattam a King's Singers együttes fölvételeit, amelyeket végre olyan színvonalú éneklésnek éreztem, amivel, úgy gondoltam, hogy a több száz éves zenét is meg lehet mutatni a gyerekeknek és nem kapnak tõle "kiütést". A korábbi énekkari fölvételeket én sem szerettem, annyira gyarló elõadásban hangzottak a reneszánsz mûvek. A gyerek a gyenge elõadástól nem tud elvonatkoztatni. Azt viszont láttam mind a két osztályban, hogy a jóra nagyon ráfigyeltek. Emlékszem, A könyörgés Erzsébet királynõért c. Byrd motettának a coda-ját, az Amen-jét hallgattuk meg igen sokszor. Gyönyörû hangon és nagyon tisztán, az én ideálom szerint énekelt ez az együttes. Lehetett látni a gyerekszemeken, hogy az áhítat oda beköltözött. És megmutattam Banchierit is, ezt a tréfás dalt, a Zsoldosszerenádot, és több olyan mûvet, amelyekkel úgy gondoltam, eredményt tudok elérni. Tehát õk, a jó fülûek és megfertõzöttek, õk számon tartották ezt az együttest. Sõt, akkor az elõzõ évfolyamokban lévõ osztályok is megfertõzõdtek már egy kicsit. Kezdett King's Singers-divat vagy -kultusz kialakulni az iskolában. Megjelentek az elsõ lemezvásárlók, kazettamásolók. Sõt, talán a lányok közül volt olyan - ha jól emlékszem -, aki levelet is írt a King's Singers-nek. Választ, meg valami fényképet is kapott tõlük. Késõbb mi még egy kazettát is elküldtünk, amiben üdvözöltük a King's Singers-t. - Valami olyasmirõl szólt a dolog, nem emlékszem pontosan hogy a King's Singers-nek valami jubileuma volt, és akkor a nagy énekkarunk elénekelt egy számot, meg a Happy Birthday to you-t.
Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ez a hat fiú még ma is együtt van, az is hozzájárult, hogy ennek az iskolának van egy Alpár Ignác által megtervezett közösségi terme: a díszterem, ami egyben próbaterem is, ahol jó énekelni. Ami lelket nevel, érzelmeket formál és nem fröccsöntött, mûanyag gyerekeket enged ki a paneliskolákból. Van egy visszhangos aulája, ahol a templomot nagyon könnyû odavarázsolni, ami, szerintem, tovább fokozza ezeket a hatásokat, lehetõségeket.
Elég jól fölszerelt zenetermünk van, ahol a kezdetektõl fogva, amióta idekerültem az iskolába, az volt a törekvésem, hogy a legmagasabb szintû minõségben és technikával hallgatható zene szólaljon meg. Hangerõben is, nem egy zseblemezjátszó szintjén. Olyan módon, hogy a zene a padlóhoz nyomja a gyereket, amikor találkozik vele. Ne csak az Ifjúsági Parkban a kétezer wattos könnyûzene okozzon neki májremegéseket. Akkora hangerõvel nem hallgatjuk, de a nagybõgõ már majdnem nagybõgõ a teremben, és ez fontos dolog!
- Huszonöt éve tanít itt?
- Hatvankilenc óta, ez lehet, hogy több... pont 27 év épp most. Én nem ismertem a módszert, mindig szoktam mondani, hogy hályogkovács voltam. Idejöttem, mert itt volt állás, az élet ide kényszerített, nem nagyon választottam én ezt. Amikor megkérdezték tõlem, hogy mi akarok lenni, akkor azt nem tudtam, hogy mi akarok lenni, csak azt, hogy mi nem. Általános iskolai tanár. Ezt nagyon jól tudtam, hogy ez nem akarok lenni.
Én elég rossz gyerek voltam az általános iskolában. Anyukám tanítónõ volt, tehát ismertem az iskolát rendesen. Tudtam, hogy ez egy szörnyû terület, rettenetes ilyen helyen dolgozni. Menetközben jöttem rá minden évben újra és újra, hogy a dolog mennyire csodálatos. Annyi csodája van, hogy csak azt érzem egyfolytában: jobb lett volna erre a pályára készülni, jól fölkészülni rá, hogy a csodák további tömegét mind meg tudjam nekik mutatni. Sajnálom, hogy nem így történt.
- Hány ember tanít zenére egy-egy osztályt? Egy valaki, vagy többen is?
- Volt nekünk egy intelligens igazgatónk, aki nem értett a zenéhez. Amikor õ idekerült, megkérdezett hozzáértõ embereket, hogy jól van-e így az iskola, vagy nincs. Hál' Istennek, azt kérdezte meg, akinek a véleménye ebben fontos volt. Az illetékes tanszékvezetõ fõiskolai tanár, egy kiváló zenész, Tarcai Zoli bácsi elmondta neki, hogy véleménye szerint nem jól mûködik az iskola, mert az erõk elaprózódnak, s át kéne alakítani. Elmondta, mi az õ elképzelése, hogyan kéne átalakítani. És az igazgató át is alakította eszerint. Azóta mindenkinek megvan a maga feladata ebben a rendszerben. Van olyan tanár néni, aki az elsõ-másodikosokat tanítja. Mivel húsz éve tanítja, nagyon jól tudja, hogy hogyan kell. Van olyan, aki a harmadik-negyedikeseket, aki a középmezõnyt tanítja. Akkor úgy döntöttek, hogy én tanítsam a legidõsebbeket. Tehát én tanítom a hatodik-hetedik-nyolcadik osztályosokat.
A dupla osztályokkal szaporodott az énektanárok száma, így a harmadikosokat már külön tanerõ tanítja, mert egyszerûen nem fér bele a többinek az idejébe. De a rendszerben az a lényeg, hogy valaki megalapozza, tovább viszi, s akkor így folyamatosan megy a képzés.
Az iskolában rendkívül gazdag zenei élet folyik, a Banchieri csak az egyik együttese az iskolának. Az alapozó együttes az ún. Cantemus gyerekkórus volt, amelyik 1975-ben már az ország legjobb énekkarai közé került. Ettõl kezdve sorban nyerte a nemzetközi versenyeket, és egyre nehezebb szívvel távoztak el a nyolcadikosok az énekkarból, mindig újra és újra azt mondták, hogy szeretnének még itt maradni. Én meg azt mondtam, az az élet rendje, hogy ti most idáig elértetek, most középiskolába mentek, keressetek középiskolás együttest, aztán meg felnõtt kórust stb. De õk csak jöttek, csak jöttek, hogy õk itt érezték jól magukat. Elküldtem õket az Ifjú Zenebarát Kórusba, ami akkor kiváló ifjúsági vegyeskar volt. De az évek során ott egy kicsit megfáradt a munka, és egyre inkább jelentkeztek, hogy õk tovább akarják ezt csinálni. Ha pl. volt egy nyolcadikos osztályhangverseny, mindig meghívtuk a régi diákokat. Õk eljöttek, s amikor vége volt a két és fél órás hangversenynek, kiálltak oda az elõtérbe, és akkor következett a régi diákok emlékhangversenye. Akár még egy óráig is ment vezénylés nélkül az éneklés. Egy alkalommal - teljesen megdöbbentem - a Pünkösdölõt énekelték el odakint vagy harmincan. És rá kellett jönnöm, hogy vezénylés nélkül jobban eléneklik, mint az elõzõ évi debreceni verseny gyõztesei. Ez nagyon megütötte a fülemet. Ezek már évek óta nem jártak itt és vezénylés és beéneklés nélkül ezt jobban megcsinálják. Ez megmaradt a fejemben.

további kritikák, újságcikkek