Tehát van egy kis válogatás. Ennek ellenére azt szoktam mondani, hogy a mi iskolánkba nem a legjobb képességû gyerekek jönnek. Megítélésem szerint a másodosztályúak jönnek hozzánk. Egy idõben nem így volt. Mondjuk 20 vagy 25 évvel ezelõtt ez volt az egyetlen tagozatos iskola itt a városban, különleges, izgalmas; más volt, mint a többi. A másság elsõ lehetõsége volt. Akkor nagyon jó képességû gyerekek jártak ide, de akkor még nem volt olyan zenei élet az iskolában, mint ma.
1973-74-ben a fölvételizõk száma 130 fölött volt, és egy osztályunk volt. Mi fölvettünk egy osztályt (30 gyereket) és 90-100 gyereket elutasítottunk. Kiküldték az akkori szakfelügyelõt. Jó - mondta -, akkor legyen két osztály. És ettõl a pillanattól kezdve már két osztály mûködött az iskolában az egyéb normál osztályok mellett. Mondhatni, kicsit felhígult akkor a diákállomány, s ebbõl elég sok problémánk volt. Ma már csak két osztály van az iskolában, és mindenki zenetagozatos. Ez így nagyon jó, mert tiszta a profilja. Nincs a normál és a zenetagozatos osztály között feszültség. Egy nyelven lehet beszélni az iskolában. Úgy tapasztalom, hogy egy osztály harminc gyerekébõl minden évben van kb. 5 nagyon tehetséges gyerek. Akirõl már a fölvételin kiderül, hogy nagyon tehetséges. Ezek rendszerint nagy karriert futnak be az iskolában, és közülük nagyon sokan zenei pályára is kerülnek.
- Sokan közülük, természetesen, más pályára mennek. A maguk módján keresik a folytatás lehetõségét. Hangszeren nagyon kevesen maradnak meg, de mûkedvelõ szinten folytatják sokan. Nem felejtik el. Akik tehetik, különbözõ felnõtt énekes együttesekben keresnek maguknak lehetõséget. Sokszor elég gyorsan otthagyják ezeket az együtteseket, mert nem azon a színvonalon folytatódik a munka, mint ahogy azt itt megszokták. Nekik ez nem könnyû. Nekünk sem könnyû természetesen, de ezért nem akarjuk csökkenteni az itt folyó munka színvonalát.
Rátérve a Banchieri együttesre, õk is úgy jöttek ide, mint a többi gyerek. Élték mindennapos életüket az iskolában, ahogy itt a zenetagozaton szokás. Az elsõ osztályok közé tartoztak, ahol már hatvan gyerek volt, amibõl az is következett, hogy ezek nem voltak olyan nagyon jó osztályok. Közülük ketten - Laci és Soma - különösen olyan osztályba jártak, ahol szerencsétlenül jött össze a társaság. Sok fiú volt benne, okos és ügyes fiú. Emiatt kevesebb volt a lány és ráadásul nem túl jó hangú lányok. És mivel a mutálás a hatodik osztály második félévétõl, illetve hetediktõl jelentõsen megzavarja a munkát, ezért ez az osztály a sokévi átlagnál jóval gyengében mûvelte a társas éneklést. Olyannyira, hogy nyolcadikban úgy találtam, hogy talán ennyire rossz osztályom nem is volt, vagyis ennél csak egy volt rosszabb a 27 év alatt, mint az övék. Nekem nagyon fájt, hogy a saját gyerekem pont ilyenbe járt. Szinte mindennapos problémám volt, hogy mit tegyek, hogy hát azért a nagy csodából valamit megérezzen. Mert az énekórák nem voltak csodálatosak, sajnos. Ha a fiúk önállóan dolgoztak, az mindig nagyon jó volt, de a közös éneklésnek az a gyönyörûsége és csodája, hát, az pillanatokra sem jött létre. Szemben a másik osztállyal, amelyikben Zsolti volt. Ott valamivel kevesebb volt a fiú, nagyobb volt az osztály létszáma. Az elõbbiek voltak 25-en, õk meg 32-en. Itt, a nagyobb osztályban nagyon sok jó hangú lány is volt. Oda szerettem bejárni. Ott gyakran megvolt az az élmény, amit a másik osztályból hiányoltam. Eljött a nyolcadik második félév, és még mindig nem jól állt a dolog. Következett a nyolcadikosok akkor már híressé vált ún. osztályhangversenye. Ez egy záróhangverseny: aki még hangszeren játszik, megmutatja, mit tud; a két osztály összevontan énekel, kis lány-kamarakórus énekel rajta. Jó hosszú hangverseny, 2 és fél óra, mert mindenki meg akarja egy kicsit mutatni a magáét. Nekem az a kötelességem fõleg abban az idõben volt -, hogy minden évben kitaláljak valami különlegeset, amit addig még soha senki nem csinált. Akkor ennek az osztálynak az a nagy attrakciója nem akart összejönni sehogy. Végsõ kétségbeesésben kitaláltam, hogy Hassler Õszi fák c. mûvét próbálom nekik megtanítani. Az olyan gyönyörû. Hátha?... De nem akart összejönni. Fõleg az "A" osztály, egyszerûen képtelen volt elénekelni ezt a mûvet. Nem értette, hogy mirõl van szó benne. Akkor azt gondoltam, hogy legalább a fiúkkal kellene csinálnom valamit, hogy legalább õk mutassák meg, hogy tudnak valami. Kiválasztottam a két osztályból a legjobb 12 fiút, hogy énekeljék el Banchieri: "Az állatok rögtönzött ellenpontja" c. tréfás madrigálját. Kutyaugatás, nyávogás van benne, madárhangokat utánoznak a gyerekek. Gondoltam, hogy ez majd földobja a csapatot. Volt köztük néhány, aki már jócskán brummogott, tehát volt mély hang is. Azok a fiúk, viszont, akik nem mutáltak, énekelték a magas szólamot. Többnyire itt a lépcsõházban próbáltuk ezt a fiúkkal, úgy láttam, hogy ezt élvezték. Nem a zenéje, inkább a tréfája miatt, hogy a darabban lehet mókázni. Eljött az osztályhangverseny. 12 daliás fiú fölállt és elénekelték a híres madrigált. - Lent a lányok, meg a szurkolótábor. Mint mondom, az iskolában jelentõs ez a hangverseny. Fõleg érzelmi szempontból. A hetedikes lányok, akiknek a szíve már másképpen dobog a nyolcadikos fiúkért... Óriási tapsvihar volt. Rögtön meg kellett ismételni. Olyan nagy volt a siker, hogy a nagy iskolai záróhangversenyen újra elénekelte a 12 fiú a darabot. Újra nagy siker, megint ráadás, kétszer kellett nekik elénekelni. Ezek után még mindig van egy hangverseny a rendszerben, ez az ún. évadzáró hangverseny. Amikor most már nemcsak az iskola, hanem az iskolához tartozó együttesek búcsúztatják el az évet. A végén somlói galuska hegyekkel kedveskedünk egymásnak. Szóval jópofa dolog. Õk még ezen a hangversenyen is fölléptek. Újra elénekelték ezt a mókás mûvet. Emlékezetem szerint akkor döntöttek úgy, hogy együtt maradnak és énekelnek tovább.

további kritikák, újságcikkek

« ELÕZÕ OLDAL | KÖVETKEZÕ OLDAL »